Ars Poetica
A hang, ami felszabadít: Hogyan váltam félelmeim legyőzőjévé
Egy kis arc poetica a saját történetemen keresztül az erőforrásom felfedezéséig, szakmai motivációhoz.
A félelem nem börtön. Hanem egy átmeneti állapot, aminek Én voltam a kulcstartója.
A csend volt a legjobb barátom és a legsúlyosabb ellenségem. Éveken át, késő kamaszkoromban és fiatal felnőttként egy láthatatlan páncél vett körül, amelynek fala vastag volt, mint egy erőd fala, és magányos voltam bent, mint egy sivár sivatag. Főleg befele éltem, azt ugyan viszonylag gazdagon, könyvek, regények, prózák és zenék társaságában, én magam is sokat írtam, több spirál füzetet teleírtam, ez volt leginkább akkoriban az önterápiám.
Voltak néhányan akikkel szívesebben beszéltem, főleg barátok, a nővérem. Minden zavartságom, kétségem ellenére megtalálták a kapcsolódásukat hozzám, sokszor nem rajtam múlt. A személyek száma nagyon szűkös volt, a szorongásom pedig állandó.
Jó pár éven keresztül, minden egyes megszólalási kísérlet olyan volt, mintha szögek lennének a torkomban.
A bevásárlóközpontok folyosóin szorongva álltam, kezemben egy üres kosárral. A pultok között remegő ujjakkal próbáltam összeszedni a bátorságom, hogy megkérdezzem: "Hol találom, amit éppen nem találtam?" De a szavak rendszerint visszahulltak a torkomba, mint megannyi félbetört madár szárny.
Bezártnak éreztem magam a saját testembe. Minden egyes néma pillanat egy újabb kődarab volt abban a falban, amit magam köré húztam. A testbeszédem is elárulta félelmeimet: görnyedt vállak, lesütött tekintet, némán sikító vágy a láthatatlanságra.
Nem volt ismeretem arról, hogy lehet ebből kikeveredni.
A felszínre törő hang
A változás nem úgy történt, hogy egyszer csak eltűnt a szorongásom. Inkább úgy, mint amikor a jég tavasszal lassan engedni kezd – először csak recseg, aztán apró repedések jelennek meg, majd egy napon átszakad. A hangom is így tört utat magának. Először csak belül szólalt meg – egy-egy verssorban, egy megírt gondolatban, egy mondatban, amit le mertem írni, de nem mondani. Aztán egyszer csak ki mertem ejteni is.
A legelső sikerélményem nem a tökéletességről szólt, hanem arról, hogy megszólaltam. Nem dadogás nélkül, nem zökkenőmentesen, de hangosan. És az a hang megtartott.
A hivatás hangja
A logopédia számomra nem szakma. Hanem híd. A hang hiányából a hang teljességéhez. A belső, elfojtott világból a kapcsolódás világába.
Ezért tudok kapcsolódni azokhoz, akik hasonló érzéseken mennek keresztül. Mert én is jártam ott. Tudom, milyen érzés néma lenni egy zajos világban. És tudom, milyen csoda, amikor valaki először meri kimondani, amit addig csak gondolt.
Ez az a pillanat, amikor a terápia nemcsak technika lesz, hanem újrakezdés. Egyfajta újjászületés.
Erőforrásból küldetés
A saját tapasztalatom lett az erőforrásom. És ebből nőtt ki a Komplex Logopédia. Egy olyan hely, ahol nem csak a beszédtechnika fejlődik, hanem a bátorság is. Ahol nemcsak mondatokat formálunk, hanem identitást is.
Mert minden megszólalás: győzelem. És minden győzelem: egy újabb lépés az önkifejezés szabadsága felé.
